Ezen az estén mindent összepakoltak egy helyre, amitől a divatvilág működik: őstehetség, pénzpénzpénz, csodálatos helyszín (versailles-i kastély), modell nagyágyúk (Giselle, Helena, Naomi, Linda)
A művészúr az aktuális kollekcióval Adyból József Attilává lett, vagyis az egyértelmű, nagyívű, már-már teátrális gondolatok helyett finomabban bánt az utalásokkal. Persze Galliano azért maradt hű önmagához, úgyhogy a bemutatója még mindig jobban hasonlít egy színházi előadáshoz, mint divatbemutatóhoz.
Amellett, hogy az inspirációt persze most is más megkomponált vizuális alkotások (festészet!!!-abból is főleg spanyol)adták, ez a bemutató tisztelgés egyrészt őfelsége Christian Dior, másrészt az áprilisban elhunyt Steven Robinson (Galliano lelkitársa, tervezőpárja) előtt is. A nagy esemény alkalmából előhúztak mindent a kalapból, ami naggyá tette a Diort (ever). Ezek tényleg olyan vonalak, szabások, amik mindenkinek ismerősek, max nem ugrik be egyből, hogy ez Dior. Ilyen pl. az 1942-es New Look, ami teljesen átformálta a női viseletet a világháború után, blabla...hát persze, hiszen kényelmes és jól néz ki!
1947
2007
Persze kicsit frissítették, de inkább csak illendőségből, a lényeg ugyanaz.
Van pár darab, ami számomra teljesen oldschool Hollywood, de a szakirodalom szerint Irving Penn ff fotóit idézik. Jó, legyen, bár ez a magyarázat fából vaskarika.
Okulásul néhány csodálatos Irving Penn:
Ugyanez Dioréknál:
A sok fémkockaűrrobotmaca után nekem felüdülés ez a cikázás a stílusok és korok között:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése